Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Állt a szakadék szélén. Arcát bepermetezte a szitáló eső. A vízcseppek összekeveredtek könnyeivel, s egymásba fonódva peregtek le a bőrén. Szeme tágra nyílt, de nem látta az őt körülvevő tájat. A jövőjén gondolkodott, s a múltba nézett.

Felidéződött benne a kép, amikor először látta „Őt”. A mosolya… a mosolyát találta először vonzónak. Utána a szeme nyűgözte le. Most is emlékszik, milyen hatással volt rá ez az első kép. „Ő” persze észre sem vette. Népszerű volt, és élvezte. Nem kelthette fel érdeklődését egy kis senki.

De nem törődött ezzel. Megragadott minden alkalmat, hogy láthassa. Megfigyelte, körülbelül mikor szokott megjelenni. Ilyenkor gyomra összeszorult a várakozástól.

Elképzelte „Őt” mindenféle helyzetben. Arról álmodozott, egyszer csak felfigyel rá, és amit ő érez, átköltözik a másik szívbe. De ez nem történt meg. Ettől függetlenül tovább szőtte fantáziaképeit.

Aztán úgy tűnt, a sors rámosolyog. Megcsillant a remény, hogy érzései leleplezése nélkül beszédbe elegyedhet „Vele”. Az eredmény siralmas volt. „Ő” két kurta szóval válaszolt, éreztetve elutasítását és érdektelenségét. A remény, amilyen hamar feléledt, olyan hamar el is hamvadt.

Kezdett beletörődni, hogy az álom álom marad. Mégsem volt képes tekintetét levenni „Róla”. Szinte szándékkal kínozta magát, és figyelte „Őt”, arcának minden rezdülését. Tudta, soha nem érheti el, hisz „Ő” a legjobbak közül válogathat, és valószínűleg meg is teszi. Ez valahogy fájdalmassá, ugyanakkor vonzóbbá is tette „Őt” a szemében.

Közben beszélgetésbe elegyedett valakivel. Az illető érdeklődni kezdett iránta. És az ő magányos szíve válaszolt. Úgy érezte, talán az utolsó esélyt szalasztja el, ha továbbra is az álmot kergeti. Döntött. Találkozgatni kezdett az újjal. Elkezdte észrevenni, hogy neki is vannak értékes tulajdonságai. Úgy érezte, talán mellette megtalálhatja a boldogságot, melyben eddigi élete során nem volt része. Megszerette az „Újat”. Közben persze „Őt” sem tudta elfelejteni, hisz mindennap láthatta. De valami megváltozott. Csodálta „Őt”, de már nem képzelgett arról, hogy fellobban a láng. Inkább úgy tekintett rá, ahogy egy külföldi filmsztárra gondol az ember. Rajonghat érte, de el nem érheti. S talán a megközelíthetetlenség misztériuma vonzóbbá is teszi a valóságnál.

Hamar ráébredt, hogy az „Új” nem úgy tekint rá, mint élete nagy szerelmére. Inkább időtöltés volt a számára, míg meg nem találja az igazit. Ez fájdalommal töltötte el, de lelke mélyén tudta, ennél többre senkitől sem számíthat. Ennek ellenére szerette az „Újat”. Reménykedett, talán sikerül kicsiholnia némi szikrát. Néha úgy tűnt, van rá esély. Máskor kilátástalannak tetszett a dolog, ilyenkor mély depresszióba és önsajnálatba merült. „Engem nem lehet szeretni”, hajtogatta elkeseredetten.

Ez így ment hónapokig. Aztán egy ízben történt valami, ami felforgatta az életét.

„Ő”, akire már csak úgy tekintett, mint álomképre, nem fogadta a köszönését. Ez meglepte, sőt megmagyarázhatatlan módon fájdalommal érintette. Nem értette a dolgot, mint ahogy azt sem, miért esik neki ez ennyire rosszul. Hiszen „Ő” elérhetetlen, megközelíthetetlen!

Rövid kis nyomozásba kezdett, eredménytelenül. Végül megkérdezte „Őt”. A válasz meglepte és megzavarta. „Őt” fájón érintette, hogy az „Újjal” töltötte a hétvégét. Azt mondta, szenvedett, amikor megtudta.

És ekkor hirtelen összetört a kényelmesnek tűnő kis világa. Eltemetett és elfeledettnek hitt érzelmei a felszínre törtek, nem törődve józan ésszel, ellenérvekkel. Néhány óra alatt szerelmet vallott, és viszonzásra talált.

Az álom, mely eddig megédesítette és megkeserítette egyszerre életét, valósággá vált. A csoda megtörtént, és csak a kezét kellett kinyújtania, hogy mindaz a jó, amire egész életében vágyott, elérhető legyen. Nem sokáig habozott. Két nap múlva megköszönte az „Újnak” a kedvességét, és mindazt, amit tőle kapott. Nem tudta a könnyeit visszatartani. Félt, hogy fájdalmat okoz, és ezt nem akarta. Az „Új” megértő és kedves maradt. Elismerte, hogy nem szerelemmel szerette. „Azért nem kell bocsánatot kérned, mert a boldogságot keresed”, mondta.

Szavai újabb könnyeket csaltak a szemébe. Igen, a boldogságot keresi… és végre rátalált! Hihetetlen érzés volt tudni, hogy valakinek ő jelentheti a világot, hogy valaki szerelemmel szereti. Nem hitte el. Nem lehetett ekkora csodát valóságnak elfogadni. Boldog volt, életében először igazán és felhőtlenül boldog.

Aztán eljött az első alkalom. Ahogy ott feküdt az ágyon, összes gátlása és félelme előtört. És akkor „Ő” fölé hajolt, és csendesen annyit mondott: „Így vagy jó, ahogy vagy. Nekem így vagy tökéletes. Hidd el, hogy szeretlek.” És elhitte. Annyi év magány és szomorúság után végre rátalált a szerelem, egy őszinte és viszonzott szerelem, amelyre vágyott. A napok teltek, és ő egyre boldogabb volt. Tudta, az igazival hozta össze a sors. Ebben egy percig sem kételkedett.

És végre elérkezett a második alkalom. Izgatott volt és boldog. Alig várta, hogy „Ő” újra magához ölelje, és a fülébe súgja: „Szeretlek!”

De ez nem történt meg. Ha simogatni akarta, elhúzódott az érintésétől. Ha megpróbálta megcsókolni, elfordította a fejét. Nem értette. „Mit csináltam rosszul?”, kérdezte önmagától. Megalázó érzés volt, kis pontnak érezte magát. „Ő” ott volt egy karnyújtásnyira, és nem merte megérinteni, mert újra elhúzódott volna tőle.

A kétely beköltözött a lelkébe. „Nem szeret”, gondolta. „De igen, csak nem tudja kimutatni”, mentegette „Őt” máskor. Hisz megmondta, hogy szereti! Nem hazudhatott, ebben nem!

Egy hétig rágódott, tépelődött. Leveleket fogalmazott, melyben hol mentegetőzött, hol kérdezett. Ezeket persze nem küldte el. Végül mégis írt egyet, melyben feltette a kérdést, amely foglalkoztatta.

Nem kapott választ. „Majd megbeszéljük.” Már nem tudott aludni, minden percben azon gondolkodott, hogy vajon csak beképzeli magának az egészet? Végül nem bírta tovább, és egyenesen „Neki” szegezte a kérdést. És választ kapott. „Elmúltak az érzések.”

Sokkot kapott. Kicsikart magából pár udvarias, de semmitmondó szót, miközben ömlöttek a könnyei. Minden, amiben hitt, amiben reménykedett, eltűnt. Hirtelen céltalannak tűnt minden. Csak ürességet érzett. Nem volt dühös „Rá”. Végül is az a csoda, hogy eddig tartott, tarthatott. Hisz ki ő „Hozzá” képest? Egy senki.

Írt egy levelet „Neki”, melyben biztosította, hogy teljes mértékben megérti, és boldogságot kíván. Egyvalamire nem számított. Hogy milyen fájdalommal jár majd újra látni „Őt”.

Hol saját magát hibáztatta, amiért kevésnek bizonyult, hol „Őt”, amiért kevésnek látta őt.

Két hét elteltével „Ő” bejelentette, hogy szerelmes. Újabb sokkot kapott. „Ez nem lehet!”, gondolta. „Ennyire nem jelentettem semmit!”

El akart bújni a világ elől a fájdalmával, ugyanakkor azt akarta, szánják őt, így csikarva ki talán némi szeretetet önmaga iránt. Azt akarta, „Ő” ne tudja meg, mit érez, közben remélte, mégis rájön, és lelkiismeret-furdalás gyötri majd.

De nem történt semmi. Az élet ment tovább, az emberek élték megszokott életüket. A barátok, akik megpróbálták vigasztalni, kevésnek bizonyultak. Leperegtek a jó szándékú, segítő szavak. Egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálat mocsarában.

És most itt áll a szakadék peremén, a permetező esőben, mely lemosta a könnycseppeket az arcáról. A mélybe nézett. Oly hívogató! Hisz ott nincs fájdalom, árulás. De nincs szeretet, nincsenek barátok sem. Tépelődött. Ha előre lép, a mélybe zuhan, maga mögött hagyva minden fájdalmat. Gyávaság lenne ez? Vagy jogos önvédelem? Ha hátralép, az új életet választja. A barátokat, akik mellette állnak. Ugyanakkor az esélyt is, hogy újabb fájdalmak érhetik. Előre vagy hátra? Halál vagy élet? Kérdések, válaszok, emlékek kavarogtak a fejében. Döntött. A kérdés, melyik irányba lépjen, választ kapott. Lépett egyet.

És az eső csak esett tovább. Szenvtelenül, érzelemmentesen.

Hisz az élet nem áll meg.